madáretetőim

A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak.
És nem tetszett neki a fekete szín.
Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.
Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta:
– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel.
A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szőriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. 

A feketerigónak nem volt barátja, mert szégyellte a színét.
Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. – De mégsem mert előbújni
Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. 

Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett.
Mivel a zöld festékes tubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. 
„Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta.

Otthoni madármozi

Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták:
– Ne félj, most lesz valaki!
– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül.
A feketerigó meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben.
– Nicsak egy uborkamadár.
– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske
A kisfiú szelíden, nehogy megbántsa azt mondta:
– Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam. 

Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.”
Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. 

Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.
– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a kisfiú.
– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás.
Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta:
– Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam.

A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot.
A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!” 

Fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik.
És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó

Az öblítős flakonból átlényegült madáretetők a Liget madarait, és az arra járó álmodozókat örvendeztetik

A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül.
A kisfiú elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon furcsa ezen a madáron” – gondolta, és oda is szólt neki:
– Füttyents egyet!
– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó.
Csakhogy megszólalt a kisfiú:
– Ne haragudj – mondta  –, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja? 

Meg Galinát amikor hetente feltöltjük

A feketerigó keserves sírásra fakadt, a feketerigó én vagyok 
Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete.
De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron.
– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár.
– Biztos – mondta a kisfiú, azután arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát. 



 Lázár Ervin: A nagyravágyó feketerigó

A giccstermék még eszembe sem jutott, de Árpinak bezzeg azonnal: " Tedd ki azt a pónis szart!"
Ja hát egyértelmű!
Csak Galina ne vegye észre :)